A nagy gondolatok elmentek kirándulni. Csak én vagyok itthon. Takarítok utánok.

Vajon mit mondanék neki, ha újra látnám? Talán azt, hogy emlékeztet valakire.
Ideje lenne újra tükörbe néznem- csak hogy tisztességesen szembeköphessem magam.

Ma nincsen sok. Csak az értetlenség cincog vékony egérhangján a fejemben:

"ha kell, miért nem teszel érte; és ha nem kell, miért nem engeded el? Nem lehet minden és mindenki a Tiéd. Te amúgy sem nyúlnál hozzá, csak a szemed kívánja, csak addig kell, míg rá nem unsz az ízére- hagyd hát, hogy valaki mással talán igazán boldog legyen. Boldog, és talán nem csak a szeme kívánja."

Ma semmi nem fáj, és semmi nem boldogít. Ma egy hajszálnyival éppen, de a közöny fölé emelkedve nincstelen, megfoghatatlan derűt érzek, mintha a világban minden a legnagyobb rendben lenne  a maga módján.

Biztonsággal tölt el meg nem írt fehér lap látáványa. Képlékeny üresség, bármit írhatnék ide, de semmi konkrétat nem szeretnék. Bármiről szólhat egy meg nem írt történet. Egy be nem piszkolt fehér lap. Túl a szavakon talán minden történet elmondhatóvá válik a maga gömbölyüségében. Nem kell többé fogalmakba erőszakolni, nem kel többé csorbítani, nem kell többé elmesélni- elmeséli, megéli magát a történet. Talán minannyian meg nem írt történetek vagyunk. Azért élünk, hogy elmeséljük a magunk életét-igyekszem szépen elmesélni.

Az erdőbe vágyom, füstös hippik közé, hallgatni az eső
dobolását a fák levelein, nézni a felhőket, sétálni a
reggeli harmatban, az első tűz köré gyűlni, kávét melegíteni
fémbögrében, angolul örülni a másiknak, nem nézve, kicsoda
és honnan jött, megölelni az utamba tévedő idegeneket,
beállni a a dobok ritmusára örjöngő tömegbe, meghajolni
földig minden étkezés elött, tipiben ébredni, vagy a mezőn,
az ölelésedbe fonódva, patakban fürdeni, a városban sétálni,
évezni, hogy megbámulnak, tudni, hogy látványos másságom
tanúbizonysága annak, hogy mások közé tartozom, együttélni a
természettel, érezni Földanya lüktetését az ereimben, és
hálát adni minden reggelért, mely nem a társadalom trágár
szürkeségében ért.
Szeretném ledobni a ruháimat, és meztelenül elmenekülni
minden vagyontárgyam kínos rabsága elől, el a szolgaság, a
munka, a felületes emberi kapcsolatok elől, elmenekülni
magam elől, akivé váltam, el, a teljes feledésbe, ahol akár
fa vagy állat is lehetnék, ahol nincs szerepe, jelentősége
annak, hogy ember lettem; szeretnék magamba bukfencezni,
kifordulni, magamba zárni külsö jegyeimet, és azonosulni a
bennem létező semmivel.
Meditálni szeretnék, csendben, túl a zajon, túl a fecsegésen
túl a félelmeken, túl a sértődésen, szerelmen, akaraton, túl
az életemet meghatározó jegyeken- hol vagyok én?

Ó, ha úgy írhanék, mint masnis Iokaszte...és már tudom, mert mostanság levelezek magammal, hogy mindig csak a folyamat, csak a folyamat számít, és bár Te bűnnek tartod kitörölni én megváltoztatni, és mostanság bűnnek tartom megtartani és újraolvasni mindazt, amit leírtam. Elvetek mindent, mint a paraszt, aki az első termésből nem kenyeret süt, hanem újra vet.

Önbizalmat és nyugalmat kívánok nektek, kedves érettségiző barátaim! Ne izguljatok, még én is átmentem...:o)

Aztán most, hogy így beért a nihill és édes üres semmittevős egyedüllevős semmivé nőtte ki magát, nem fogok ide írni semmit. Csak ezt. Meg hogy "Anyu ha mos, fehér minden, Clorox varázsat, lálálllá..."